Ebben a posztban szeretném megosztani veletek az életszemléletemet. Optimista ember vagyok, aki hisz a fejlődésben, és abban hogy a remény hal meg utoljára. Az optimistákat gyakran éri csalódás, mégis számomra sokkal jobb így, mint ha pesszimista lennék. Mire számíthat egy pesszimista? Eleve úgy áll hozzá a dolgokhoz, hogy úgyis szar lesz, hogy tud ilyen elvárásokkal végigmenni a célhoz vezető úton? A végén persze lehet kellemesen csalódik, mert jobban sikerül valami, mint azt várta, és boldog lesz egy ideig. Ezzel szemben az optimista ember úgy cselekszik, hogy közben a legjobbakat reméli, és végig jól érzi magát, a célban ugyan lehet, hogy cslódás fogja érni, de ez nem tart olyan hosszú ideig, mint maga az út, és az is megeshet, hogy azt kapja, amit várt, vagy annál még jobbat. Szeretném még feleveníteni egyik kedvenc filmem egy részletét. A Peaceful warrior főhősét, a balesetet szenvedett tornászt elviszi a mestere túrázni, azzal, hogy valami fantasztikusat lát majd. Mikor felérnek a hegyre, megkérdi a fiú, hogy mi az, amit mutatni akart neki a mester? Erre ő felvesz egy követ a földről, és azt mondja hogy ez az. A tornász persze kiakad, hogy a semmiért gyalogoltak annyit. A mester erre azt mondja: egész úton olyan boldog voltál. A fiú elkezd gondolkodni, és hirtelen megérti, mit akart neki megtanítani mestere, és csak ennyit mond: the journey brings us happiness not the destination. Nagyapám is optimista ember. Jövő héten ünnepeljük kilencvenedik születésnapját.
